Mentőernyőm használatának története

Mentőernyőm használatának története

– 2005 Ölüdeniz –

A történet bevezetőjeként álljon itt, hogy a kiutazás előtt, illetve amúgy is, nagyon sokszor megérett a gondolat már, hogy részt kellene venni egy gyakorló mentőernyő tréningen. Elméletben már nagyon ment minden, persze a munka miatt repülni is alig jutott idő…

Adatok

Ernyő:

Gradient Golden 28, DHV 1-2 (90-115 kg)

Beülő:

Woody Valley, Velvet Airbag , méret: XL
http://www.airmax.hu/woodyvallley_velvetairbag.html
Konténer a lábak alatt
Állítható ülőlap
Terheléstűrés: 17.2 negatív G
Súlya: 4.650 g

Mentőernyő:

Sky System, terhelhetőség 135 kg
http:/www.sky-cz.com/new/index.php?level1=25&
level2=26@lang=eng&specifikace=tech_info

Méret: 135
Felület: 35,7 m2
Szeletek száma: 16
Max. startsúly: 135 kg
Merülősebesség: 5,0 – 5,5 m/s
Súly: 2500 g
Minősítés: AFNOR S52-318

Pilóta súlya:

75 kilóra, vagy még kevesebbre lefogyva (az ernyőt 83 kilós koromban vettem)

Képzettség:

Növendék II, csörlőzhető

Helyszín:

Ölüdeniz-Fethiye, Törökország; 2005. június 17-24.

Esemény időpontja:

2005. június 19.

Starthely:

1680 méter magasan

A megérkezést követő első napon ismerkedtünk a helyi starthelyekkel, a leszállóval. Csak egy egyszerű lesiklás is legalább 20 percig tart. Aznap 2 startra (lesiklásra) jutott idő.

Másnap elég élénk szél fogadott minket. Az első startot az 1900-as starthelyen csináltuk. Hát, már az sem volt egy leányálom, de a repülés az még rosszabbra sikeredett. Az ernyő alig haladt valamit előre velem, még gyorsítóval is, a varió is csak mélyen és hangosan búgott. Esélyem sem volt már arra, hogy a hegygerinc felett átrepülve kiérjek a tengerig – mivel eléggé nívó alatt voltam -, ezért úgy gondoltam, hogy a balra elkanyarodó gerincet követve majd csak eljutok az amúgy is egy völgyben lévő leszállóba.

Az első meglepetés röviddel a felszállás után ért, ugyanis a gyorsítót nyomva egy iszonyatos csattanásra lettem figyelmes. Idézve oktatómat “a mai modern DHV 1-2 -es ernyők maguktól kirendeződnek”. Nos egy brutál front-stall után, alattam egy magasfeszültségű távvezetékkel, a problémám lerövidült a “hova is szálljak le” kérdéskörre. A vezeték felett azért még vagy 100 méter magasan túljutva, egy gyümölcsösben landoltam. Leérkezésem hasonlított arra, amikor egy trambulinra ugrik az ember, mert egy szaltót is nyomtam a földről visszapattanva. Sérülés csak egy horzsolás a tenyéren, mert ugye kesztyű minek +40 fokban?

Az ernyőt a méteres magasságú, csontig kiszárad fűben kabócák ciripelése mellett sikerült szakszerűen összecsomagolni. A leszállót a felszállításra használt út mellett néztem ki, ezért már csak egy arra járó járgányt kellett keresni. Megjegyzem, Gyuri barátunk is hasonlóan lerohadt előttem, fentről láttam, hogy az út másik oldalán olajbogyó fák társaságában szerencsésen földet is ért.
Az egyik konkurens transzport cég kocsija levitt a hivatalos leszállóba a tengerpartra, ami autóval is kb. még 10 perc volt. Mit tesz ilyenkor, aki fizetett, utazott egy csomót, hogy repüljön?

Visszamegy a starthelyre. A délután 3 órás transzporttal fel az alacsonyabb starthelyre (1680 méter), és úgy 1,5 óra múlva startra készen állok, ismét Iván barátommal (neki Gradient Bright ernyője van). Az alacsonyabb starthelyen úgy kb. 20 ernyő egyszerre nyugodtan startolhat, mert olyan széles. Terítettünk, és csak az almulást vártuk.

Egyszerre indultunk el, de annyi különbség volt, hogy míg Iván vígan jobbra-balra száguldozott mellettem, én csak -2 és -3 m/s közötti sebességgel süllyedtem, valamint araszolgattam előre. Szóltam is Ivánnak a rádión, hogy szerintem ne nagyon menjen vissza a gerinc közelébe, mert nem fog kiérni onnan. Ezt megfogadva, balról, hátulról úgy 45 fokban kb. 50 méterre már meg is közelített, amikor majdnem kiestem a beülőből…

A bal oldalon az ernyőm kb. 50-60-70%-a egy hatalmas “fentről érkező tenyeres ütéstől” ott termett az oldalamon. Emlékképek elő: safety training, video az amerikai srácról stb. Mind hiába. Az ernyő be volt fűződve, tulajdonképpen bármit csináltam, az is odáig vezetett, hogy -11,6 m/s sebességgel, óramutató járásával ellentétesen vadul pörögtem lefelé, a kupola pedig előttem, belépőéllel lefelé. Ami ezután jött, azt a fenti “elméleti felkészülés” hozta.

A mentőernyőm fogantyúja a beülőm jobb oldalán van, és anélkül, hogy keresni kellett volna, vagy rángatni, egy mozdulattal (!) kitéptem a helyéről, és azzal a lendülettel elhajítottam jobbra előre magamtól. Iván – utólag bevallva – csak így kommentálta a levegőből az egészet, premier plánban: “szar lehet neked”. A mentőernyő gyári hajtogatása azonnal kinyílt, az a sokszor olvasott “édes kis hang”, ahogy a tépőzár egy mozdulattal felszakad a beülő oldalán megnyugtatott, de nagyon.

Az elméleti oktatásokon, vagy Szabó Péter egyik előadásán is arról szólt a fáma, hogy a főernyőt be kell gyűjteni. Azonnal neki is láttam, illetve láttam volna. A főernyő természetesen a mentőernyő kinyílása után azonnal kirendeződött, és iszonyatosan felkeményedett zsinórokkal ott repült előttem. Próbáltam a “D” sorral összeomlasztani az ernyőt, de mivel kesztyű most sem volt rajtam, ezért a vége csak a hólyagosra vágott ujjak lettek. Nem tudom miért, de utána nem az egész ernyőt próbáltam meg összeszedni, hanem az egyik oldalán a “D” sor zsinórjait kezdtem el egymás után letépni magamhoz. Én győztem! Az ernyő bal oldala megadta magát, onnan a többi már gyerekjáték volt.

Következő fázis, a landolásra való felkészülés. Mivel kb. 300-400 méter lehetett a magasságom összesen a csukáskor, igazából csak egy picit gyönyörködhettem a mentőernyőm konténerében, amint az mellettem, velem közel azonos sebességgel esik lefelé. Ez jó is volt, mert a pontos irányát beazonosítva később némi keresgélés után meg is találtam.

De, hátra volt még a földetérés, ami kb. így nézett ki: “hú de jó, itt csak bokrok, és max. 50 centis sziklás terep van” (szemben, hogy magas fenyőerdő vette körül ezt a sík hegyi legelőt). Beleálljak? Protektorra érkezzek? Ez utóbbit választottam, vagy inkább nem volt időm választani. Egy karcolás nélkül, mentőernyővel szerencsésen földet értem, az ernyők pedig a bokrokon landoltak. Sajnos nem tudom, hogy mennyivel süllyedtem a mentőernyővel, arra az alacsony magasság miatt már nem jutott idő, hogy megnézzem.

A PMR-en még ott ülve azonnal felszóltam Ivánnak, hogy minden ok, nincs semmi bajom, összeszedem az ernyőt és leballagok. Az ernyőt makramézni kellett (akkor természetesen már a kesztyű is előkerült a beülőből), azt csak bevágtam a zsákba, és elindultam lefelé. Pár méter után megjelent a helyi kecskepásztor és 2 fia, akikkel nagy nehezen megértettem, hogy egy kis fehér rongyot keresek a gazban (ez lett volna a konténer). Kb. 5 perc után meg is találtuk, aminek jutalma így pár eurómba került. Levezettek a 900-as starthelyig, és megmutatták a utat, amelyik levisz a faluba. Pár órás séta után éppen olyan helyen jártam, ahol volt térerő, így megtudtam, hogy Iván az egyik helyi klub vezetőjével elindult értem autóval. Nem kellett kétszer mondani, egy tapodtat sem mentem tovább, csak vártam. Úgy 30 perc múlva utolért a starthelyről ugyanezen klub egyik helyi embere is. Neki a sziklákon tovább tartott lemászni a starthelyről arra a sík terepre, ahol földetértem, mint nekem az ernyőt a bokrokról leszedni…

Be kell vallanom, régen örültem ennyire barátnak, amikor a kis terepjáróból Iván vigyorgó arccal kipattant! Így is vagy 40 perc autózás után sikerült visszaérni a szállásra, ahol a többiek már jóval a vacsi után voltak, de megvártak minket. Az ő tapasztalataik azon a napon: csukások rendesen, sőt még egy tandem is 3 csukással fejezte be a lecsúszást.

Este nem kellett altató az alváshoz….

Az eset tanulságai

  • A féloldalas csukódást, bármilyen nagy is volt, nem a kellő reakciók mellett próbáltam meg kezelni. A beülőben ugye egyből a csukott oldalra estem, és nem próbáltam meg a még nyitott oldalt azonnal terhelni, valamint a jobb oldali fékkel a nyitott oldalt időben megfogni.
  • A spirálból nem is tudtam volna így befűződve kijönni, így a helyesen felmért magasságból a legjobb döntés a mentőernyő kidobása volt.
  • Most legalább már tudom, hogy melyik zsinór szolgál a befűződés rendezésére.
  • Szerencsém volt, hogy a mentőernyő konténerét sikerült megtalálni, mert a második nap után nélküle repülni életveszélyes lett volna.
  • Ha nincs ott annyi magyar épp, akkor befőttes gumi híján nincs mivel a mentőernyő zsinórjait csomagolni másnap. Jelenleg vagy 60 db van nálam, hogy bárkinek tudjak adni, ha szükséges.
  • Szerencsére volt olyan, aki a mentőernyőt össze tudta hajtani helyettem. Azóta Szabó Petitől már sikerült ezt is megtanulni, köszönet érte!
  • A PMR nem csak oktatásra jó! Lásd: nem is volt térerő a mobilhoz, mégis azonnal tudtam jelenteni, hogy minden ok.
  • Még hiányzik a vészhelyzetek kezelésének rutinja, azon vagyok, hogy ezt a gyakorlatban is megvalósítsam.
  • A többi napon már csak 5 liter ballaszttal repültem, ami azon túl, hogy megnyugtatott, finomabbá is tette az ernyőt érzésem szerint. Az első napi lesiklásokat összehasonlítva a későbbi lecsúszásokkal, a süllyedés is 1 m/s alá ment normál helyzetben, felengedett fékekkel. Jelenleg a teljes repsúlyom 105 kiló mindennel együtt. Ebből már én is majdnem 85 vagyok. Visszahíztam pár kilót, valamint azóta van ólom ballasztom is.
  • Az eset nagy tanulsága még, hogy hasznos dolog a parawaiting, pláne erős szél esetén. A helyzet helyes felismerése mást hozott volna…
  • A szélerő helyes megítélésének elsajátítása elengedhetetlen, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni…
  • A kesztyű az ezt követő napokban már nem a beülőben volt.