A 20.évfordulóra – avagy az első gerinctörésem története

Írta:

Szabó Péter (2009)

A szakmában járatlanok számára néhányrepülős történet, vagy baleset pontos megértése nem egyszerű feladat. Még az islehet, hogy akár lehetetlen is. Egyszerűen, kell némi alapismeret ahhoz, hogy eltudjunk képzelni egy helyzetet.  Ez a történet tipikusan olyan, amelyikkel nehezenszoktam boldogulni, ha egy hozzá nem értő kérdezi, hogy hogyan is történt. Énmost feltételezem, hogy inkább az ejtőernyőzés, a siklóernyőzés, vagy úgyáltalában a repülés iránt érdeklődő, ahhoz kicsit konyító olvasó “tartja akezében” az írásomat, de azért megpróbálom alaposan körülírni a körülményeket,és az eseményeket. A leírásom jóval az esemény után készült, az utolsósimításokat most, 2009 decemberében végeztem el, amikor is úgy gondoltam, hogya 20. évforduló alkalmából közkinccsé teszem azt, amivel eddig nem nagyondicsekedtem.

Ha a balesetekre terelődik a szó(márpedig ez ugye gyakran előfordul, ha repülős ember nem repülősselbeszélget),  akkoridőnként előkerül az eddigi legsúlyosabb balesetem, a most már több mint húszévvel ezelőtti kompressziós gerinctörésem. Ez a szó, hogy “gerinctörés”,általában megütközést vált ki a legtöbb emberből. Mindenkit érdekel, hogyhogyan történt.

Aztán itt kezdődnek a bajok. Hanincs sok idő, vagy nem akarok belemenni a részletekbe, mert tudom, hogy ahallgatónak úgysem fogom tudni elmagyarázni a szükséges előismeretekhiányában, akkor egyszerűbb a helyzetem. Röviden: 1989-ben, egy durvaföldetérés során eltörtem a gerincemet, meggyógyultam, az eset után öthónappal, már ismét ugrottam ejtőernyővel, majd az után még sok éven keresztülejtőernyőztem és azóta is repülök. Erre gyakran jön a kérdés, hogy bolondvagyok, nem volt elég figyelmeztetés a baleset, miért nem hagytam abba. Erre azt szoktam válaszolni, hogy én abalesetem előtt is tisztában voltam a kockázatokkal. Nekem nem kell látnomvalakit leesni és meghalni ahhoz, hogy rájöjjek, hogy az ejtőernyőzésbe belelehet halni. Egy baleset nem változtathat ezen.

Ha a történet részleteinek azelmesélésére is kíváncsi valaki, akkor már nehéz helyzetben vagyok. Jön az elsőlogikus kérdés: ejtőernyős ugrás közben történt? A válaszom: nem. Jön a másodikkérdés: siklóernyőzés közben történt? A válaszom: nem. Sőt, nem is autósvontatás közben történt, amit akkoriban igen gyakran csináltunk (a maisiklóernyősök már nem találkozhattak ilyennel). A válaszaim mind igazak, valóbanegyik sem, mégis egy kicsit mindegyik. Ugyanis ejtőernyővel repültem, de nemugrottam, hanem lábról szálltam fel, tehát mint egy siklóernyőként használtamaz ejtőernyőt, és még kötél is volt rajtam, amitől húzóerőt kaptam, de mégsemhúzott semmi sem. Mindez sík vidéken, nem hegyen történt. Ráadásul az ernyővégig, egészen a felszállástól a földetérésig tökéletesen ki volt nyílva.Mégis majdnem belehaltam a földetérésbe. Na, ezt magyarázzam el egy olyannak,aki nem ért ezekhez a dolgokhoz, aki azt sem tudja, hogy mi a különbség egyejtőernyő és egy siklóernyő, vagy a csörlés és a vontatás között.

Nem is nagyonszoktam erőltetni a “részletes elmesélés” variációt, vagy ha igen, kizárólagcsak “szakértők” társaságában. Ha elhangzik a “milyen magasról estél le?”kérdés, ismét nem tudok mit mondani, mert jelen estben (is) ez értelmetlenkérdés. Ugyanis nem a magasság számít, hanem a földetérési sebesség.Rengetegszer “estem le” 4000 m magasból és nem lett semmi bajom. Most csak olyan30 m körüli volt a repülésem legmagasabb pontja, de az is elég volt.

Aztán a legtöbb embernek nincsenekismeretei a gerinctörésről. Meghallják, és a szívükhöz kapnak. Pedig ez egyviszonylag gyakori sérülési fajta, évente több tízezer nőnek roppan összepéldául a nyakcsigolyája a csontritkulás miatt. Gyakran látni az utcán is nyakmerevítősembereket. Nekem persze nem a mészhiánytól roppant össze, és nem is a nyakam,de a jelenség hasonló. Ilyen jellegű sérülést szenvednek a katapultálóvadászgép pilóták is, pl. ha nem simul a hátuk teljesen az ülésbe. A gerinc egy csőszerű képződmény, amelygyűrűszerű csigolyákból áll. A csigolyák folyadékkal átitatott porccalkapcsolódnak egymáshoz, ezért a gerinc rugalmas és hajlékony (és ezért van,hogy reggel, felkelés után a legnagyobb a testmagasságunk, aztán napközben aterhelés kinyomja a folyadék egy részét, és estére kicsit összemegyünk).Megjegyzem, hogy nem vagyok orvos, lehet, hogy teljesen hülyeségeket írok. Acső belsejében futnak a létfontosságú idegek. Ha a csövet hosszirányú túlterheléséri, a csigolyatestek pereme, vagy maga a test sérül, roppan össze, de szerencsésesetben maga a belső rész, a gerincvelő, az sértetlen marad. Ha jobban összetörik a csigolyacsont, vagy ha nyíró irányú terhelés iskeletkezik, akkor sérül a velő is, és az ember lebénul. Ideiglenesen, vagy maradandóan. Műthetően, vagy nem műthetően. Ez a sérülés nagyon könnyenbekövetkezik, ha az ember fenékre esik. Akár csak az álló ember magasságából. Agerinc csigolya alsó végénél nincs semmi hús, vagy izom, vagy zsír, ami védenéaz ütésektől a gerincet. Az ütés egyből a gerincoszlop alját, a farokcsontotéri. Egészen enyhe kis esések is már a csigolyaperem lepattanásátokozhatják.

Siklóernyős eseményeknél a fenékreesés elég gyakori az ülő helyzetű repülés (a súlyponti felfüggesztés) miatt.Ezért használunk vastag gerincprotektorokat. A közvetlen közeli ismeretségikörömben legalább tíz ilyen jellegű sérülésről tudok (persze ez több mint kétévtized alatt jött össze). Ismerek olyan pilótát, akinek már kettő ilyenjellegű gerinctörése is volt (ráadásul ő az elsőt lábon kihordta, és csakamikor a másodiknál röntgenezték, akkor tudta meg, hogy az az első eset,évekkel korábban mi is volt). Volt persze egy-két súlyosabb eset is az országban, van, akitolókocsiba kényszerült.

Na, akkor, a kicsit talán hosszúranyúlt, de úgy érzem, hogy szükséges bevezető után, térjek is rá az énesetemre.
1989. december 23-án történt, karácsony előtt egy nappal,amikor minden rendes ember már az ünnepekre készülődik. Hát, én megszerveztemmagamnak a fehér karácsonyt. Két karácsony volt eddig az életemben, amit nemitthon töltöttem, ez lett az egyik. A kórházban minden fehér volt, és bizonyezt a karácsonyt ott töltöttem, de kezdjem az elején.

Nehéz a könnyűrepülők élete.Akkoriban különösen az volt, mert a technikánk sokkal fejletlenebb volt, arepülési lehetőség pedig sokkal kevesebb. Szoktuk is mondani, hogy repülnimenni akkor kell, amikor arra alkalmas az időjárás. Az időjárás pedig nem ismersem ünnepet, sem munkát, sem szabadságot. Aznap egy hidegfront betörés volt,ami köztudomásúan erős széllel jár. Nekünk ez az erős szél kellett. Öten-hatanindultunk neki a feladatnak a gödöllői repülős csapatból. Ekkor mégsiklóernyőzés nem volt az országban, így siklóernyő sem. Leselejtezettlégcellás ejtőernyőkkel próbáltunk a levegőbe jutni. (A selejtezés azejtőernyőknél bizonyos életkor elérése, vagy meghatározott ugrásszám utántörténik, nyilvánvalóan megfelelő túlbiztosítással, tehát ettől még a szerkezetlehet alkalmas bizonyos légi tevékenységre, főleg, ha jóval kisebbterheléseknek van kitéve.) Tehát repültünk, mert repülni kellett, vonzott azég. Minden áron, mindenféle módon, olyan eszközökkel, amikhez hozzá tudtunkjutni. Időnként eljártunk az ország hegyeire hegyi startokat végezni, deezekkel az öreg ejtőernyőkkel ehhez szinte szakadékra volt szükség. Néhány errealkalmas starthely van az országban. Gyakrabban csináltuk a fixköteles autósvontatásokat. Néha meg a szélernyőzést.

A szélernyőzés szót én találtam ki(azt hiszem), talán ez a legtalálóbb erre a tevékenységre. Ez a repülés asiklóernyős start és az autós fix köteles vontatás kombinációja. Az elméletegyakorlatilag megegyezik a papírsárkány eresztéssel. Az autós vontatás sem alegbiztonságosabb repülési módok egyike (finoman fogalmazva), mivel az erőknagysága nehezen kontrollálható, de a szélernyőzés még ennél is jóvalveszélyesebb, mivel itt egyáltalán nem lehet az erőket szabályozni, nincs semmikontroll.

 

Kimentünk Isaszeg közelébe adombokhoz, a meredek és a lankás nevű oktató területeink közé, ahol akkor egyjó nagy, őszi búzával bevetett szántó volt. Itt láttunk neki a szélernyőzésnek.Ez úgy zajlott, hogy a vontatásra használt, kb. 100-200 méter hosszú köteletkihúztuk a szántóföldön szélirányba, és a végét a föld szélénél odakötöttükvalami fához, vagy valami erős dologhoz. Ebben a konkrét esetben épp nem voltsemmi, amihez hozzá tudtuk volna kötni a kötél végét, ezért a kispolszkinkhátuljához kötöttük. Az autó a mező szélén, befékezve állt. A kötél másikvégéhez csatlakoztattuk a pilótát, akkor épp engem. Az ernyő egy leselejtezettCloud típusú légcellás ejtőernyő volt, amúgy egy nagyon jó kis ernyő,ejtőernyős hevederzettel. Ez az a fehér kupolájú ernyő, piros, fehér,zöld csíkokkal az egyik szélén. A pilóta hevederzetét egy Y alakú leoldószerkezettel csatlakoztattuk, amit vontatásnál használtunk. Ez a leoldó sajátkonstrukció volt. Amennyiben a szél elég erős, az így bekészülődött pilóta akupola felhúzása után fel tud szállni egy befújásban.

Az elképzelhető, hogy ha a földönolyan erősségű a szél, hogy felemeli a pilótát, kicsit magasabban sokkalerősebb széllel fog találkozni. Ilyenkor a felszállás után nem sokkalleoldottunk, és általában hátrafelé sodródva leszálltunk. Ezt a repülési formát,mint akkor mindent, még csak kísérletezgettük. Már néhányszor próbálkoztunkvele, nekem is volt vagy 6-7 ilyen felszállásom is. Az autós vontatásnak is,és ezeknek a repüléseknek is kidolgoztam az elméletét, megalkottam és leírtam aszabályait, természetesen a biztonsági szabályokat is kellő hangsúllyaltárgyalva. A szélernyőzés biztonságát két dolog volt hivatva garantálni. Azegyik az, hogy a pilótánál késnek kellett lennie, hogy ha a leoldó szerkezetnem működik, le tudja vágni magát a kötélről. A másik biztonsági szabály azvolt, hogy a kötél kikötözött végénél kell állnia egy biztonsági embernek,szintén késsel, hogy ha bármi gond van, azonnal el tudja vágni a kötelet.

Ezt a kettő, saját magam általalkotott és leírt szabályt szegtem meg e felszállásom során. De mint tudjuk,egy balesethez általában legalább három, amúgy ártalmatlan dolognak kellszerencsétlenül összejátszania. Itt is megvolt a harmadik dolog is, az általamgyártott leoldó szerkezet, amely a nagy terhelés hatására nem működött. A szél annyira jó erős volt, hogy nem vártam meg, amíg a kijelölt biztonságiember kezében a késsel odasétál a kocsihoz, hanem gyorsan-gyorsan elstartoltam.A szél nagyon erős volt, felemelt, majd az ernyő elkezdett kiborulni oldalra.

Aki eresztett sárkánytgyerekkorában, az ismeri ezt a jellegzetes, vontatásos baleseti formát, amikor avontatmány oldalra leborul és szárnyirányba csúszva, nagy sebességgelbecsapódik a földbe. Ezt hívjuk kitörésnek. Ez a leborulás kezdődött el nekemis. Éreztem, hogy gond van, vissza akartam kormányozni az ernyőt egyenesbe, deekkor már annyira feszült a rendszer, akkora erők voltak, hogy az irányítózsinórokat meg sem bírtam mozdítani. A hátsó hevedereket még úgy sem. Ekkor leakartam oldani, de szintén a nagy erők miatt a leoldó szerkezet befeszült, és nemműködött. Kés nem volt nálam. Lenéztem, láttam, hogy a biztonsági ember félútonjárhat körülbelül a starthely és a kötél vége között, és tudtam, hogy ő már nemsegíthet.

Szerencsére az ejtőernyők annyiraerősek, hogy szét nem nagyon szakadnak még ekkora erők hatására sem.Szerencsétlen dolog volt, hogy a kötél is olyan erős volt (10 milliméteres,körszövött PAS kötél), hogy az sem szakadt el, pedig az megoldotta volna aproblémát. Jellemző az erőre, hogy a befékezett, előremenetbe rakott autót vagy15 méter hosszan behúztam a szántóföldre. Hátrafelé, csúszó kerekekkel.

Az ernyő kupolája oldalt ki voltfordulva, én majdnem lefelé lógtam, tehát a testhelyzetem nem volt annyirarossz. Most már csak a földetérésre koncentráltam, mert sejtettem, hogy nemlesz gyerekjáték. Nagyon jött a föld. Ekkor még fiatal voltam és edzett, és aföldetérésben is járatos. Persze ekkora sebességű földetérésre nem voltamfelkészülve, ösztönösen a normális sebességnek megfelelő tompítást alkalmaztam.Nem volt túl jó az sem, hogy szinte egyáltalán nem volt oldal irányúsebességem, szinte teljesen függőlegesen értem le, amit nehezebb tompítani.

A lábamat meg sem ütöttem, mert azösszecsuklott, valamennyi energiát felemésztett, majd jött a fenekem és afelsőtestem. A fenekem földet érésekor még mindig túl sok mozgási energiámmaradt. Gödröt ütöttem a szántóföldbe. A rugózáskor a térdeimmel úgy mellberúgtam magamat, hogy egy darabig nem kaptam levegőt. Kellet egy kis idő, mirelevegőt tudtam venni. Én, ahogy ott feküdtem, abban biztos voltam, hogy abordám eltört. Mint utólag kiderült, nem tört el, de valami csak történhetettvele, mert ha a hátamra fekszem, azóta is látszik, hogy aszimmetrikus lett akét fél mellkasom (lengőbordám).

Amint kaptam egy kis levegőt, ésnéhány perc alatt kicsit magamhoz tértem a sokkból, fektemben megmozgattam akezeimet, lábaimat, és megnyugodtam, hogy jól van, a gerincemnek nincs semmibaja, mindenem jól mozog. Ez persze nem így volt, mint később ez is kiderülmajd. Mondtam is a többieknek, akik addigra mind odajöttek, hogy rendbenvagyok, nincs semmi gond, kell pár perc, és magamhoz térek. Teltek múltak apercek, egészen jól összeszedtem magamat, de nem bírtam felállni. Megmozdulnisem nagyon tudtam. Rájöttem, hogy nem úsztam meg ennyivel az esést. Elkezdtemszervezni a teendőket. Pár embert elküldtem mentőautóért, azzal, hogy mondjákazt, hogy leestem a fáról. A többiek addig óvatosan levették rólam a hevedert.Az ernyőt, kötelet, mindent elpakoltak. Engem letakartak egy terepszínűponyvával, mert kicsit fáztam a hideg földön való fekvésben, és készítettekpár fotót is rólam.

 

 

Lassan megérkezett a mentő is. A személyzet nagyon rendesvolt, csak egy kicsit furcsállották a dolgot. Ugyanis amikor megkérdezték, hogymi történt, én is azt mondtam, hogy leestem a fáról, de fa, az több százméteres körzetben nem volt. Kint feküdtem egy szántóföld közepén. Erre mondták,hogy mondjuk el, hogy mi történt, mert nekik az szerint kell felmérniük azesetleges sérüléseket. Erre azt mondtam, hogy leestem. Ok, nekik ez elég isvolt. Kérdezték, hogy milyen magasról. Ez ugye, mint már kifejtettem,értelmetlen kérdés ebben az esetben, de hát valamit be kellett írniuk ajegyzőkönyvbe. Én tudtam, hogy a repülésem legmagasabb pontja kb. 30 métervolt, és végül is onnan kezdődött a leesésem, de hát az mégsem igaz, ha aztmondom, hogy 30 méterről estem le. Mondtam nekik 10 métert, gondoltam, onnan, havalaki leesik, az már valószínűleg megsérül. Ú, azt mondják, hogy az nagyonsok, írjunk be inkább 4 métert. Nem tudtam, hogy nevessek-e, hiszen 4 méterrőlakárhogy leugrom, nem hiszem, hogy bajom lenne. De mindegy, végül is nincsjelentősége, be is írták a 4 métert. Ezután megvizsgáltak, majd vákuum ágyratettek és bevittek Pestre a kórházba. Gondolom, hogy örök rejtély maradt nekik,hogy hogy is kerültem én oda a szántóföld közepére gerinctörötten. Azértkellett eltitkolnunk a valóságot, mert az orvosnak kötelessége jelenteni arendőrségnek a légiközlekedési baleseteket, és ez az volt. Nem hiányzottnekünk sem az, hogy valakit bajba sodorjunk azzal, hogy honnan volt afelszerelésünk, sem az, hogy valami “szakértő” elkezdjen vizsgálódni, aztán mégmeg is büntessenek minket. Ezért mire a kórházba értünk, már egy karácsonyelőtti fagyöngyszedő akció balfácán áldozata voltam. A vákuumágy elég rosszvolt, állandóan eresztett és kezdett rázni a kocsi, időnként szólnom kellett,hogy szívják ki belőle a levegőt ismét (töltsenek bele még egy kis vákuumot :).

Előtte még én megkértem Gyimi Zsoltit, hogy szóljon otthon a szüleimnek, hogyelköltözöm egy pár napra, és hogy hol lehet meglátogatni. Mint utólag kiderült,ő azzal állított be otthon hozzánk, hogy: Péter lezuhant, de nem halt meg. Ellehet képzelni, a Szüleim milyen “boldogok” voltak a hír hallatán. A leeséstőlszámítva egy hétig folyamatosan feküdtem. A dátum nevezetes volt abból aszempontból is, hogy ekkor történt Romániában a “rendszerváltás”, és a Ceausescuházaspár kivégzése. Ezeket a híreket egész nap a Tv-ben néztük akórházi ágyból. Ekkor már tudtam, hogy gerinctörésem van, de nem tudtam, hogymennyire fog meggyógyulni. Az orvos vigasztalt, hogy maradéktalanul rendbefogok jönni. A szüleim hoztak be nekem egy kis karácsonyfaágat az asztalomra.

A szervezetem sokkot kapott, leállta vizelet kiválasztásom. Egy alkalom katéterezés után aztán szerencsére mindenhelyreállt. A nővérek némelyike élcelődött a fagyöngyszedéssel kapcsolatban, denekik nem mondhattam meg, hogy valójában ejtőernyővel estem le. A szobatársaimtudták. Pár nap múlva, miután látták, hogy mindenem rendben van, begipszeltek.Gipszelés előtt a doktor azzal vigasztalt, hogy a gipszelés (vagyis az előttevaló beigazítás, amikor normál helyzetbe feszítik a gerincet) olyan fájdalmasszokott lenni, hogy elájulnak az emberek. Azt azóta sem tudom, hogy ez igaz-e,vagy csak jól esett neki egy kis szórakozás a nehéz munkája közben (esetlegelőtte az ÁVH-nál tanulta a másik lelki szórakoztatásának trükkjeit), mindenesetre nekem semmi fájdalommal nem járt az ügy. Begipszeltek nyaktól csípőig,körben. A gyomornál hagytak egy tenyérnyi lukat, hogy tudjak enni (tudjon agyomrom tágulni).

Miután megkötött a gipsz ésfelkeltem (egy hét után először), rögtön rosszul is lettem. A keringésirendszerem annyira megszokta a vízszintes helyzetet, hogy amikor felálltam,azonnal leesett a vérnyomásom, és az ájulás kerülgetett.
Egy hét után hazaengedtek, a szilvesztert már otthon töltöttem. Érdekes még, hogy hazafelé azautópályán a kocsiban halálfélelmem volt a sebességtől. Valahogy túl sok időmvolt gondolkodni az elmúlt héten.

Ez alatt az egy hét alatt 5 kg-ot fogytam(65-ről 60-ra), és ezt még évekig nem is nyertem vissza. Tulajdonképpen azegész ügy alatt nem volt annyi fájdalmam se, mint egy injekció elviselése, és agipszes heteket sokkal könnyebb volt elviselni, mint egy kéz, vagy lábtörésestén. Moziba és múzeumokba jártam, ügyeket intéztem. Mivel tél volt, anagykabát alatt nem látszott a gipszem, csak ha valaki véletlenül nekem ütöttea könyökét a zsúfolt pesti villamoson, akkor reppent felém egy-egy furcsapillantás.
Egyszer egy hivatalban intéztemvalamit, amikor a nagyon kedves ügyintéző hölgy hellyel kínált. Leülni nemnagyon tudtam, mert akkor a gipsz alja nyomta a combomat és kézzel kelletttartanom (a kezemben meg iratok voltak), ezért megköszöntem, de nem ültem le. Amikormár harmadszor akart leültetni, már meguntam, és felhúztam a pulóveremet,mutatva a gipszet és közben mondtam neki, hogy sajnos nem tudok leülni, mert bevagyok gipszelve, gerinctörésem van. Majd lefordult a székről szegény, úgymegijedt. Nagyon élveztem az együttérzését, gyógyító hatású volt.

Talán egy hónapot volt rajtam agipsz, majd levették, és kezdhettem óvatosan tornáztatni magamat. Miutánlevették a gipszet, ismét majdnem elájultam, feküdnöm kellett egy pár percet.Hiányzott a nyomás. Tornáztam, futni jártam, edzettem, próbáltam mielőbbvisszanyerni az eredeti fényemet.

Öt hónappal az eset után elmentem aháziorvosomhoz, megkérdeztem, hogy mi a véleménye, mikor ugorhatok legközelebb.Azt mondta, hogy szerinte hagyjam abba az ejtőernyőzést. Megköszöntem atanácsát, eljöttem, és a hétvégén kimentem ugrani. Kipróbáltam, hogy működik-e.Működött. Azóta nem szeretem azt az orvost. Lejáratta magát előttem (lehet,hogy érdemes lett volna kicsit több pszichológiát is tanulnia annak idején).Nem szeretem, ha Istent játszanak, még akkor sem,ha bizonyos helyzetekben tényleg Istenéhez hasonló hatalmuk van felettünk.Hivatalosan, ilyen sérülés után egy évvel lehet legközelebb reporvosira menni.Persze én a tél miatt át tudtam vészelni ezt az esetet “nem hivatalosan”. Areptéren azért néhányan tudtak róla, de senki nem foglalkozott vele, ez az énügyem (a “főnökök” közül is volt, aki gyakran látott, amikor a gipsz levételeután futni jártam a reptérre).

Ilyen szélernyős repülést többet nemcsináltunk, a tapasztalatokat leszűrtük, sokat tanultunk azesetből. Azóta nagyon meggondolom, hogy milyen szabályokat hagyok figyelmenkívül.

A hátam még évekig fájdogált, gyakran az autóban üléstől, és ilyenkormindig tornáztatni kellett. Felüléseket és egyéb hátizom erősítő gyakorlatokatvégeztem, és amikor az izmok tarják a gerincemet, akkor rendben van.Mostanában, több mint 20 évvel az eset után már csak ritkán jön elő a fájdalom. Azautóban azért a kispárnára mindig szükség van. Ami maradt, azzal megtanultamegyütt élni. Talán majd még öregebb koromban lesz vele gondom (remélem, 120évesen küszködni fogok a hátfájással, ha jön a front).

Kabalának megőriztem a leoldószerkezet tüskéjét és a zsinórt, amit húztam, de nem működött. Ez mindigemlékeztet a megfelelő technikai előkészületek fontosságára, és arra, hogy amielromolhat, az el is romlik. Az ilyen jellegű ereklyéket gyűjtöm, és amikorrájuk nézek, emlékezem.