A siklóernyőzés története

Forrás: Írta: Fordította: Lektorálta:

Gleitschirm 1996/1-2. 40.o. Roland Schürch Szabóné Koleszár Edina Szabó Péter

A fordítás közzétételéhez a Gleitschirm Magazin főszerkesztője írásban hozzájárult.
(Thermik Verlag, Stelzhamerstraße 18. A-4600 Wels;
tel: ++43 (0) 7242/45224-0; fax: ++43 (0) 7242/45224-22
( www.gleitschirm-magazin.com )
További sokszorosítás csak a szerkesztőség, és a fordító írásos beleegyezésével jogszerű!

Amióta az ember benépesítette bolygónkat, foglalkoztatja a repülés gondolata. Erről a madarak tehetnek, akik a mindent tudó, mindent akaró Homo Sapienst játékosan könnyed repülésükkel addig provokálták, amíg az nyaktörő próbálkozásokba nem kezdett. Archeológiailag nem bizonyított, de könnyen elképzelhető, hogy őseink keretre feszített állatbőröket erősítettek a karjukra, és utánozni kezdték a madarak mozgását. Hogy ezek a próbálkozások hány bokatörést eredményeztek, nem tudni.

Minden kultúra mondáiban, és meséiben szerepelnek repülni tudó emberek, vagy emberhez hasonló lények. Repülőeszközük repülő szőnyeg, seprű, szárnyas sisak, varázscipő, vagy pedig a felsőbb hatalmak segítségével repülnek. A monda szerint Daidalos volt az első ember, aki képes volt igazi, hosszabb repülésre. A fia, Ikarus – akit gyakran ábrázolnak a repülő ember szimbolikus figurájaként -, az akkori magassági rekord felállításának kísérletéért drágán megfizetett.

A 14. században portugál felfedezők elvetemült kínaiakról számolnak be, akik esernyővel, vagy ahhoz hasonló eszközzel magas tornyokból ugráltak. Ilyen “bázisugrásokról” sok beszámolót lehet olvasni. Ezek az ugrások többnyire sikeresek voltak, de a földetérés igen durva volt.

Leonardo da Vincinek kellett ahhoz a világra jönnie, hogy az emberiség birtokába kerülhessen a repüléshez szükséges elméleti alapkövetelmények ismeretének. Annak ellenére, hogy valójában egyik repülőeszköze sem repült a gyakorlatban, a rajzaiban szereplő több konstrukciós részletet fel lehet fedezni napjaink repülőeszközeiben.

Da Vinci elméletével, vagy anélkül, de az emberek gúnyolódását figyelmen kívül hagyva újabb és újabb repülőeszközök születtek. Ezeket a próbálkozásokat többnyire nem koronázta siker, mert a légijárművek alkotói elérhetetlen célt tűztek maguk elé: a madarak repüléséhez hasonlatos repülést. Még ma sem sikerült egyetlen konstruktőrnek sem mechanikus eszköz segítségével szimulálni a madarak szárnycsapását¹. Azok a próbálkozások, amelyek egy-egy rövidke repülést eredményeztek, nem nevezhetőek igazi sikernek.

Leonardo da Vinci ötletei ²

Az első, történelmileg bizonyított ejtőernyős ugrást Fausto Veranzio hajtotta végre. Egy vászonból, és fából készült szerkezettel ugrott le egy toronyból 1620-ban, Velencében. Huzamosabb ideig a levegőben maradni elsőként a Montgolfier fivéreknek sikerült hőlégballon segítségével. A ballon legénysége nyílt lánggal fűtött, ezért a ballon kigyulladásának veszélye miatt el kellett kezdeni egy jól működő mentőrendszer kifejlesztését. 1797. október 22-én André-Jaques Garnerin ejtőernyős ugrást hajtott végre egy hőlégballonból. A kizárólag szövetből készült konstrukció sok vonásában hasonlított egyes mai sportmentőernyőkre. Garnerin ernyője erősen lengett, de túlélte a próbálkozást, és ez volt a lényeg.

Otto Lilienthal, az első függővitorlázó pilóta

A repülés modern korszaka Otto Lilienthallal kezdődött, aki 1891-ben kifejlesztette az első, levegőnél nehezebb repülőeszközt. Az ötletei rohamos fejlődést indítottak meg. 1903-ban szállt fel a Wright fivérek első motoros repülőgépe. Néhány évvel később Bleriot átrepülte a La Manche-csatornát.

Az első világháborúban a repülőgépeket már harci eszközként használták. Ugyanekkor már ejtőernyőket is alkalmaztak háborús célokra. Az ejtőernyő funkciója nem az volt, hogy a pilóták életét vészhelyzetben megmentse, – ezt a büszkeségük nem engedte volna -, hanem a kötött ballonok legénysége használta, amikor az ellenséges vadászpilóták tűz alá vették ezeket a légi megfigyelőállásokat.

A két világháború közötti időszakban a vitorlázórepülés, és a modellezés megjelenésével megszületett a hobbyrepülés. A második világháború az emberiség számára rengeteg áldozatot, és szenvedést hozott, a repülés történetében viszont hatalmas, és gyors fejlődést. Az ejtőernyőzés önálló sportággá alakult. Az amerikai ejtőernyős katonák sikere a Normandiai partraszállásnál valószínűleg nagy szerepet játszott az új sportág, az ejtőernyőzés kialakulásában. Annak ellenére, hogy ezek az ernyők csak kis mértékben voltak irányíthatóak, és nagy volt a süllyedési sebességük, egyre több vakmerő ernyős vetette magát a mélybe.

Az 50-es évek végén az ejtőernyősök már megkísérelték a földről való startot is. Autóval vontattatták magukat; kezdetben kis kocsin állva startoltak. Ekkor még senkinek sem jutott eszébe, hogy hegyről startoljon³. Igazi gyalogstartot vontatásból csak 1962-ben végzett Walter Neumark, amerikai ejtőernyős.

Egy még ma is használatos ejtőernyő – a Parafoil

1964-ben a kanadai Domina Jalbert forradalmi újítást vitt véghez az ejtőernyőzésben. Az általa tervezett légcellás ejtőernyő profilja a repülőgépek szárnyprofiljához volt hasonlatos, irányítható volt, kicsi és jól kezelhető. A 70-es évek elején az Egyesült Államokban végezte az első hegyi startot egy ejtőernyős, aki meg akarta spórolni a repülőgép költségeit. Mivel azonban akkortájt kezdtek az első sárkányok is a levegőbe kerülni, és teljesítményük jobbnak bizonyult a légcellás ugróernyőkénél, az ejtőernyővel való repülés nem terjedt el. A sárkány megkezdte diadalmenetét, és Mike Harker 1972-es, a Zugspitze hegyről való repülésével Európában is megtört a jég.

A sárkányos iskolák, és a gyártók úgy szaporodtak, mint a gomba. A sok baleset azonban nemsoká összetörte a “légi bicikli”-ről – amelynek kezelését bárki könnyen megtanulhatja – kialakult képet. Előtérbe került hát a biztonság, és a sárkányrepülésből nem vált tömegsport.

Közben az ejtőernyős hegyi repülés az Egyesült Államokon kívül is kezdett elterjedni. Előnyeit mind a hegymászók, mind az ejtőernyősök jól ki tudták használni: a hegymászók a hegyről való gyors lejutásra, az ejtőernyősök pedig a földetérés gyakorlására használták. Dr. Dieter Strasilla német mérnök Sky-Wing nevű ernyője segítségével jutott fel egy hegyre, majd onnan lerepült. A 60-as években kezdte meg a kísérleteit, és 1974-ben megalkotta 9 cellás, 32 m²-es ernyőjét. Kifejlesztette tehát azt az ernyőt, amely kimondottan a hegyre való fel- és az arról való lejutásra szolgált, nem pedig ejtőernyős célokra. A mai sikló-ernyők mégsem a Sky-Wing-ből lettek továbbfejlesztve, a rohamos fejlődést valami más váltotta ki.

Dieter Strasilla, és a Sky-Wing

Mieussy – a siklóernyős repülés bölcsője

Dan Poynters ejtőernyős kézikönyvében az ejtőernyővel történő kisdombos startról, és a lejtőzésről olvasottaktól, és a Crans Montana-ban látottaktól inspirálva három jóbarát – mindannyian ejtőernyősök -, felkerekedtek, és felmentek a Mieussy-beli Pertuiset hegyre. Ekkor 1978. június 27-ét írunk. Dél van, a szél kellemesen szemből fúj, és Jead Claude Betemps kiteríti 24,5 m²-es Stratocloud-ját. A kezében a fékekkel lerohan a meredek, füves lejtőn. Az ejtőernyő kiemelkedik, a pilóta repül. Az ezer méter szintkülönbséget hamar leküzdötte, de bebizonyosodott, hogy működik a dolog. André Bohn követte. Másnap a repülő művész, levélkihordó és költő, Gérard Bosson is velük tartott. Őt fertőzte meg leginkább az új vírus. Minden nap, munka után felment a Pertuiset-re repülni. Év végére már tizenöten voltak.

Bosson megalapította a “Les Choucas” nevű klubot. Mieussy polgármestere, aki egyébként maga is szenvedélyes ejtőernyős volt, támogatta őt a klubalapításban. Az 1979-es St. Hilaire-du-Touvet-ben megrendezett sárkányrepülő világbajnokságon a Choucas csapat bemutatta új sportágukat. Igaz, hogy a körülmények nem voltak épp a legalkalmasabbak, és a sikerük elég csekély volt, de annyit elértek, hogy a televízió két perces közvetítésben közölte bemutatójukat. A szaklapokban megjelenő cikkek is segítették a fejlődést.

A technika is sokat csiszolódott. Kezdetben a pilóták csak a fékeket tartották a kezükben startnál. Ha a szél túl gyenge volt, az ernyőt hasrafektették, hirtelen felhúzták és nagyot rohantak. Csak 1980. márciusától kezdték a ma is használatos technikát alkalmazni: az ernyő a felső felületére fektetve, a kezekben pedig az első hevederek és a fékek. Akkoriban többnyire két startsegítőre volt szükség, akik magasra emelték a belépőélet, mert a puha anyagból készült ernyő máskülönben nagyon rosszul töltődött.

Két tartóheveder akkoriban teljesen elegendő volt.

A zsinórok 3 mm átmérőjűek voltak

A sisakok csak később jöttek divatba

Közben címlapsztorik születtek: a hegymászók nagy, ismert hegyekről repültek le. A Mount Blanc-t Roger Fillion repülte meg 1982-ben. Bosson és Roger lelkesen vezette Mieussy-beli iskoláját. Franciaországban egyre több iskola nyitotta meg kapuit. A sportágnak ekkor még nincs igazi, saját neve, bár próbálkozások azért történtek a névadásra. Hegyirepülés, ejtőernyővitorlázás, függőrepülés, ernyősiklás… ilyen neveket kreáltak ebben az időszakban.

1983-ban megrendezték az első nagy versenyt, egy országos célraszálló versenyt. Egyes pilóták ekkor már megpróbáltak minél tovább a levegőben maradni, ami egyébként az akkori ejtőernyőhevederekben elég kényelmetlen volt. A repülések akkor még nem voltak hosszabbak negyed óránál. 1985-ben állították fel az első rekordokat. Richard Trinquier Mieussy-ban repülte meg az akkori időtartamrekordot. A Parachute de France gyár ernyőjével, egy saját maga által varrt hevederrel, és egy vitorlázórepülő varióval július 23-án 5 órát és 20 percet lejtőzött, termikekkel tarkítva. Richard bebizonyította, hogy az ejtőernyő repülőeszközzé vált. A Meussy-beli iskolák alig tudták állni a jelentkezők rohamát. Az emberek sorban álltak egy-egy csúszásért, csak hosszas várakozás után lehetett ernyőhöz jutni. Még a használt ernyők is nagyon drágák voltak, és nehezen lehetett beszerezni őket.

1986-ban az ernyőválaszték még meglehetősen egyszerű volt:
a kis súlyú pilótáknak 7 cellás, a nehezebbeknek 9 cellás ernyőket kínáltak.

A 7 cellás Rando Standard

A döntő fordulat

1985. júniusában Didier Favre, a repülő fenegyerek a Saleve hegy fölött érdekes dolgot tapasztalt. Sárkánnyal repült, és éppen magasságot gyűjtött az első 200 km-es távrepüléséhez, amikor meglátott maga mellett egy ernyőst. Nem hitt a szemének. Másnap két fontos telefont ejtett meg. Felhívta Hubert Aupetit-t, az ismert sportújságírót és sárkányos pilótát, és Laurent de Kalbermatten-t, aki szintén sárkányrepülő. Hubert elindult Mieussy-ba. Két repülés után, és az új sportot lelkesen űző, minden korú és nemű emberek láttán meggyőződött arról, hogy a szabad repülés fejlődése nagyon beindult. A Vol Libre nevű újság 1985. augusztusi számának címlapjára egy ernyőst tett, amint a Pertuiset hegyről startol. Hubert Aupetit a szerzője az első siklóernyős tankönyvnek is, amelynek a címe: “A siklóernyőzés ABC-je”.

Didier Favre

Hubert Aupetit, az első, francia nyelven írt siklóernyős tankönyv szerzője

Jean Daniel Carrard, a Supermax című film rendezője

Pár nappal később Laurent de Kalbermatten, Didier Favre és Jean-Daniel Carrard is Mieussy-ba utazott, hogy megnézzék maguknak az új repülős sportot. Repülni nem tudtak, mert a starthely tele volt emberekkel, és minden ernyő foglalt volt. Richard Trinquier a belelkesedett Laurent-t kisdombozni küldte. A kisdombozást az 1974-es sárkányos bajnok, egyben motoros pilóta, és UL-konstruktőr méltóságán alulinak találta, és egyből felment a starthelyre. Két órás várakozás után került sorra. “Hány startod van?” – kérdezte a repülésvezető. “Ööö, egy sem.” Rövid beszélgetés után a repülésvezető mégis ráállt, egy rádiót akasztott Laurent nyakába, és megkezdődött a móka. Két startsegítő megemelte az ernyőt, hogy a puha anyag egyáltalán töltődni tudjon, majd egy energikus futás után a levegőbe került. Két perc, és néhány nyaktörő forduló után Laurent épségben földet ért. Legszívesebben újra fölszállt volna, de még sokan vártak az ernyőre.

Másnap Lausanne-ba utazott, repülőre szállt, és Ecuvillens-be repült, egy Freiburghoz közeli kis reptérre. Egy ottani ejtőernyős klubtól 500 sFr-ért vett egy használt ejtőernyőt, majd visszament Mieussy-ba. Most már annak ellenére, hogy saját ernyője volt, a tanult közgazdász figyelmét nem kerülte el, hogy több mint 100 ember állt a starthelyen, akik azonnal ernyőt vettek volna, ha lehetett volna. Az UL-gyártásra szakosodott, újonnan alapított cége ügyei nem úgy mentek, mint ahogy szerette volna. A Mini Spit nevű ultrakönnyű gépéből addig egyetlen egyet sem tudott eladni. Laurent azt is megállapította, hogy az ejtőernyő nem a legalkalmasabb eszköz siklórepülésre. Még mindig két startsegítőre volt szükség, a teljesítmény elég gyenge volt, és még a legsilányabb használt ejtőernyők is nagyon drágák voltak. Ráadásul a hevederek mindennek mondhatóak voltak, csak kényelmesnek nem. Mindez óriási lehetőséget jelentett egy tehetséges üzletember számára.

Laurent de Kalbermatten

Laurent de Kalbermatten az UL-ről átáll a siklóernyő-gyártásra

Laurent de Kalbermatten hamarosan megalkotta az első siklóernyő-prototípust. UL konstruktőri tapasztalatai miatt kapcsolatban volt a morges-i Gautier gyárral, egy azóta már ismertté vált vitorlagyárral. Az első prototípusnak az ejtőernyőkhöz hasonlóan nem voltak átömlőnyílásai. Az ernyők ezek hiánya miatt eléggé harmonikáztak. A következő hét cellás prototípust már ellátta nyílásokkal. Az ernyőt újfajta beülővel kombinálva már az első vontatásnál kiderült, hogy jobban repül, mint bármely addigi ernyő. Elérte végre a fontos célt is: az ernyővel könnyű volt startolni. Az új ernyő spinnakerből készült, ami egy merev anyag, ezért lehetővé teszi a startsegítő nélküli startolást.

A Genair prototípusának tesztrepülése

Xavier Rémond a GRX2-essel

A finombeállítást két tesztpilóta vállalta: Serge Tuaz, és nem más, mint Xavier Rémond. Az első tesztrepülések Chamonix-ban folytak. Maga Laurent nem tudott részt venni a tesztelésben, mert a prototípussal való egyik durva földetérés miatt fűzőt kellett viselnie. A tesztrepülések is szolgáltak kellemetlen meglepetéssel. A fékek túl rövidre voltak állítva, és Serge csak egy irányba tudott fordulni. Ha lehúzta a másik féket, az ernyő átesett. Szerencsére vissza tudott szállni a hegyoldalra – életében valószínűleg először -, és lesétált a völgybe. Közben Laurent Serge keresésére megpróbált helikoptert szerezni. Július hónapban Chamonix-ban óriási a mentőhelikopterek iránti kereslet. Mire Laurent-ék sorra kerültek, Serge meg is érkezett. Ez volt az első happy-and a történetben.

Problémát jelentett a megfelelő anyag beszerzése is. Laurent de Kalbermatten az egész világon kutatta a gyártási lehetőségeket. Franciaországban, Izraelben (Apco), Hong-Kongban és a svájci Gautier cégnél megrendelték az első siklóernyőket.

Xavier Rémond

Randonneuse, az első siklóernyő

Az ernyőnek nevet is adtak. Hubert Aupetit javasolta a Randonneuse nevet, ami nagyjából azt jelenti: hegymászónő. Hubert ötlete az volt, hogy a siklóernyők a hegymászók társává válhatnának, és a fárasztó mászást kiegészíthetnék egy kellemes repüléssel.

Még alig voltak kész az első ernyők, Laurent már jelentkezett az SHV-nél, és megtudakolta, milyen szabályozás vonatkozik az új légi sportra. Hamar azonosították a siklóernyőket a sárkányokkal, és ugyanabba a kategóriába, a függővitorlázók kategóriájába sorolták. A siklóernyőknek is típusvizsgát kellett csinálniuk, csak hát kérdés volt, hogy miképpen? A siklóernyők külsőre az ejtőernyőkhöz hasonlítottak, akkor hát lehetséges, hogy… Igen, az első teszteket repülőgépből kiugorva végezték. Martin Siegel, a híres ejtőernyős szakértő és tesztpilóta, és Freddy Krähe kamerás vettek részt a berepülésben. Laurent de Kalbermatten-nel úgy beszélték meg, hogy nem lesz szabadesés. Siegel az ernyőt berakta egy tandemtokba⁴, slider⁵ nélkül. Az ernyőt rögtön a kiugrás után nyitották. Kb. hét másodperc után nyílt ki. Nagyon szépen nyílt, és Martin könnyedén földet ért. Az első típusvizsgán ezzel átment az ernyő.

A típusvizsgát, és a névadást követően jöhettek az első megrendelések. Az Ailes de K cég alig győzte kielégíteni a megrendeléseket. Rövid időn belül eladtak 100 ernyőt. Amikor a siklóernyőzés történelméről beszélünk, annak kezdetét innen számítjuk: az 1986-os év elejétől. A következő hónapokban a siklóernyőgyártók, és siklóernyős iskolák úgy szaporodtak, mint a gomba.

És kit mondhatunk a siklóernyőzés atyjának? A Choucas csapatot, Strasilla-t, és ott a többi úttörő is: Bosson, Betemps, Bohn, Trinquier, Aupetit, Jalbert és a többiek. A siklóernyők tömeges gyártásával vált viszont csak lehetővé, hogy bárki saját ernyőt vehessen, és startsegítők nélkül, szabadon repülhessen. Ennek megvalósítása pedig Laurent de Kalbermatten nevéhez fűződik.

1 Tudomásom szerint ma már repülnek csapkodószárnyú, mechanikus modellek. (a lektor megjegyzése)

2 Adrian Nicholas brit ejtőernyős Leonardo da Vinci vázlatai alapján korabeli anyagokból elkészítette ezt az ejtőernyőt, és sikeres ugrást hajtott végre vele 3000 méter magasból, hőlégballonból. A szerkezet 85 kg-os volt, ezért 600 méteren leoldotta, hogy földetéréskor ne üsse agyon. Lásd: “Élet és Tudomány 2000/29. 924. oldal” (a fordító megjegyzése)

3 Hogy ki volt az első igazi magyar siklóernyős, nem tudom, de érdekelne. Valószínűleg elég nehéz meghatározni, mert sok az átfedés. A magyar siklóernyőzés úttörői közé tartozik mindenesetre Szabó Péter, és baráti köre, akik az 1988-as év végétől autós vontatásokat, és hegyi startokat is végeztek légcellás ejtőernyőkkel, és ilyen-olyan kísérleti szerkezetekkel. (a fordító megjegyzése)

4 Ez egy ejtőernyős heveder. Attól tandem, hogy egy hevederzetben van behajtva a főernyő és a mentőernyő. (a fordító megjegyzése)

5 Ejtőernyős nyíláskésleltető, más néven csúszólap. (a fordító megjegyzése)