Zúzmarás PPG repülés, némi nosztalgiával

Írta: Fotók: (illusztráció)

Szabó Péter (2003.) Szabó Péter Szabó Tamás

2003.12.28. az egyik legszebb repülésem napja. Valahogy úgy sikerült ez a repülés, hogy nagyon szép környezetben, számomra emlékezetes, nosztalgikus helyeken repülhettem, miközben kicsit évzáró hangulatban el is nosztalgiáztam, az érintett helyek miatt, amerre elrepültünk, és a személyek kapcsán, akikkel kapcsolatban kerültem e repülés során.

A hátimotoros repüléseink útvonala általában véletlenszerűen alakul. A felszállás előtt, az időnk és a szél függvényében döntjük el, hogy merre is fogunk repülni. Vagyis több, előre megtervezett lehetséges útvonal közül, az aktuális időjárási viszonyok szerint választunk. Ha kicsit élénkebb a szél, akkor általában széllel szemben szeretünk elrepülni valameddig, majd hátszélben vissza. Így jobban tervezhető a repülés. Szóval ez a repülés is véletlenül alakult így.

Már előző nap is fehérek, zúzmarásak voltak a fák. Erre a reggelre már egy centis, vagy még hosszabb “szakálla” volt minden növénynek. Már reggel is felmerült a repülés gondolata bennünk, beszéltünk is egymással többen is. Abban maradtunk, hogy dél- egy óra körül megyünk ki, addigra talán már egy kicsit melegebb is lesz. 10 óra körül megérkezett a család. A feleségem, Edina, és négy hónapos Eszter babánk sajnos most nem tudtak velünk jönni. Tehát a Szüleimmel, és az Öcsémmel elmentünk a gödöllői repülőtér feletti dombokra kirándulni. Nagyon szép volt. Sokat fotóztunk, amíg körülbelül másfél óra alatt megtettünk egy öt kilométer körüli kört reptér feletti dombokon. Tomival már nagyon “bezsongtunk”, mert láttuk, hogy csodálatos a táj, mérsékelt szellő fújdogál, és nincs olyan borzalmasan hideg. Meg is beszéltük, hogy amint hazaérünk, azonnal összepakoljuk a repülős cuccunkat, és megyünk vissza a reptérre. Így is lett. Bár ezzel lemaradtam a finom családi ebédről, de ekkor már se nem láttam, se nem hallottam. Tardy Tomi közben felhívott, hogy ő inkább Kartalra megy a csörlős társasággal, mert szeretne a motorossal a felhők fölé emelkedni, és Kartalon egy kicsit magasabbra mehet (legalább is azt hiszi, mert valószínűleg nem tudja, hogy télre megszűntek a G légterek (vitorlázó légterek), tehát Kartalon sem mehet magasabbra, mint Gödöllőn). Tardy Tomi régóta repül, és régóta kísérletezget a hátimotoros repüléssel is. Eddig csak buherált szerkezetei voltak, nehezek és megbízhatatlanok, így inkább szerelt, mint repült. Most neki is egy Parapower motorja van, ő vett itt elsőként ilyen motort. Ő terjesztette el a “motoros ragályt”. Ahogy láttuk, hogy ez a motor már könnyű, erős, megbízható, eredeti gyári technika, új, és elérhető az ára, elkezdték venni mások is. Engem is Tardy Tomi tanított az első lépésekre, az ő motorjával repültem az elsőket. Közösen szerveztük ősszel az országos motoros ernyős találkozót is Gödöllőn.

Ma azonban nem fogunk együtt repülni. Mi, Öcsémmel, úgy döntöttünk, hogy maradunk Gödöllőn, mert úgyis inkább a deres fák között szeretnénk repülni, mint magasan. Délelőtt, a kirándulás során már kinéztük a helyeket, hogy hol fogunk elrepülni a fák között a reptér melletti domboldal felett. Gyors pakolás a kocsiba, útközben még egy tankolás a kútnál a kannákba, és egy telefon Both Lajosnak, a reptér üzemeltetőjének, hogy tudjon a tevékenységünkről. Both Lajos 15 éves korom óta életem egyik fontos szereplője volt. 15 évesen, neki “adott oda” a család, hogy faragjon ejtőernyőst belőlem. Lajos több volt nekem, mint reptérparancsnok, vagy klubvezető. Példakép volt. Szigorú, fegyelmezett viselkedést követelt meg tőlünk. És Ő is figyelt ránk. Lajos segített minket a sportban, síelni hordott minket, segített a katonaságnál jó helyre kerülni. Sokat ugrottam általa vezetett AN-2-esből, sőt egyszer a vezetést is átadta, amikor Balatonról jöttünk haza An-2-esel (úgy, hogy ki is ment a fülkéből, és ez akkor nekem óriási élmény volt). Eltűrte a hivatalos kereteken túli, kísérletező repüléseinket (igaz, hogy nem a reptéren, de ez teljesen érthető is volt), az autós vontatásokat, sőt, még büszke is volt ránk, hogy mi az “ő fiai” vagyunk. Később közvetve közreműködött abban, hogy a feleségemmel találkoztam (egy ejtőernyős tanfolyamon, mint oktató és növendéke), majd ő volt az esküvői tanúnk a reptéren tartott ejtőernyős esküvőnkön, sőt, a gépet is ingyen biztosította nekünk erre az alkalomra. Sok régi élményem kötődik hozzá.

Lajos rövid kiselőadást tartott nekem a telefonban, valami orosz vadászrepülő marsallról (talán Povkriscsin), aki állítólag okos dolgokat mondott (miközben én játszottam a tudatlant és belekevertem Polikarpovot, a Po-2-es tervezőjét, mint az egyetlen orosz repülőst, akinek a neve Po-val kezdődik és hirtelen az eszembe jutott). Ezután, megadta az engedélyt, hogy használjuk a “repterét”. Mindig megadja, csak szereti tudni, hogy valami van a reptéren. Persze, ha egyszer nem adná meg, akkor is felszállnánk, csak nem a reptérről, hanem akár a reptér melletti földről is, és ezt valószínűleg Ő is tudja.

Öt perccel előbb érkeztem, mint Tomi. Ő is tankolt. Tomi Öcsém egy évvel utánam, 15 évesen kezdett ejtőernyőzni. A kezdés után kihagyott pár évet, nem tetszett Neki. Nemsokára újra kezdte, és ejtőernyős katona lett Isaszegen a repülőraktárban. Ekkor ő is beleszeretett a sportba, úgy látszik, megérett rá. 130 körüli ugrása van. Benne volt az autós vontatásokban, majd a CXC-s korszakban siklóernyőzött, repült vagy 30 órát. Ezután majdnem öt évig Amerikában élt, nagyrészt New Yorkban. Ott nem repült, csak kilátogatott egy ejtőernyős repülőtérre, és egyszer volt a haverjaival egy lebegdében (szélcsatornában). 2003. elején jött haza. Mi, Edinával, ekkor az araboknál dolgoztunk épp. Nem sokkal Tomi hazatérte után mi is hazajöttünk pár hónapra Szaúd-Arábiából. Ezután Tomi is kijött velünk az arabokhoz. Itt három hónap alatt sokat repült siklóernyővel, sokat tandemezett, és jól belegyakorolt a csörlőkezelésbe is. Jól dolgozott, nem volt vele semmi problémám szakmailag (sem). Miután hazajöttünk, az én motoromon tanult repülni, majd utánam egy hónappal Ő is megvette a saját hátimotoros felszerelését. Kicsit túl bátor, de jól repül. Általában együtt szoktunk repülni.

Gyorsan összeraktuk a felszerelést, kiterítettem a sárga Nova Pheront, bemelegítettem kicsit a motort. Első rántásra indult. Úgy döntöttem, hogy habár nagyon szerettem volna videózni, vagy fényképezni, a hidegre való tekintettel nem viszem egyik szerkezetet sem magammal. Mindketten külön-külön készülődtünk, és egyedül is öltöztem be, és startoltam el. Már a startra készülődtem, amikor láttam, hogy Tomi beszélget valakivel. Aztán lassan megismertem a nagykabátból épp hogy csak kilátszó Polyák Gyulát. Polyák Gyula a növendékem volt, már jó régen, a siklóernyőzés elején. Gyula az egyik legtehetségesebb pilóta, akit valaha is oktattam, az első gödöllői Arany Sas jelvényes (100 km feletti távrepüléses) siklóernyős. Én csak másodikként szereztem meg ezt a jelvényt a városban. Persze nem ő az egyetlen növendékem, aki lerepült engem, vagyis jobban repült, mint én, de nekem, mint oktatónak, az is nagyon jó érzés, ha a növendékeim nagyon jók lesznek. Gyulának aztán volt egy szerencsétlen balesete, itt a reptéren, csörlésből, melynek során csúnyán eltört a lába, és egy évet ki kellett hagynia. Ezután volt lelkiereje ismét újra kezdeni, és ismét nagyon jól repül. Mostanában gyakran megjelenik, és figyelgeti a motorozást (nemrég kölcsönadtam neki a felszerelést egy repülésre, tudva, hogy úgyis megmérgeződik), és már mondta is, hogy gyűjti az “erőt” (a pénzt) egy motor vásárlásához. Gyulával is sok szépet repültünk együtt.

Felszálltam, és öt percet körözgettem, amíg Tomi is elstartolt, Polyák Gyula asszisztenciájával (nem mintha egyedül nem tudott volna). Tettünk még pár kört a reptér felett, majd elindultunk a megbeszélt útvonalon. A szél 8 km/h körüli volt, keleti irányból, körülbelül a baromfitelep felől. Először átvágtunk a repülőtéren a tanya felőli végénél, és a szemeteshez vezető út felett másztunk fel a gerinc tetejére. 10 méterrel mehettünk a fák szintje felett. A gerinc tetején ráfordultunk a gerincre a reptér felőli oldalon, a galagonyás, fiatal akácos domboldal felett repültünk. A gerinc tetején álló idősebb akácok mellett, azok szintje alatt “lopakodtunk”. Én mentem elöl, Tomi körülbelül 50-100 méterrel mögöttem. Most pont ott repültünk, ahol pár órával azelőtt kirándultunk, és kinéztük, hogy a gerinc tetején futó mezőn milyen jól lehet majd kontúrozni. Tomi leírt egy kisebb kört, és kicsit lemaradva ereszkedett be ebbe a “folyosóba”, nehogy az általam összekavart levegő nagyon megdobálja őt. Így is voltak kisebb lökdösések, hiszen most a gerinc tetején repültünk, a kissé szembe-oldalszélben. Szóval fogni kellett az ernyőt állandóan, hiszen elég közel repültünk a fákhoz, és az oldalszél mindig rá akart tolni a fákra. A mező egy pár száz méter után balra lekanyarodott, és lefutott a gerincről a domboldalon, majd lent tovább folytatódott még egy jó darabig. Most arra jártunk, amerre egyszer Edina ért földet, amikor egy élénk szeles ejtőernyős ugrása során elsodródott. Én jöttem érte autóval és keresgéltem, hogy merre van. A fák kétoldalt csodálatosak voltak. Gyönyörű fehér kristály erdőben repültünk. Én ekkor már nagyon jól éreztem magam. Követtem az őszi búzával bevetett mezőt, ekkor körülbelül a reptér végével lehettünk egy vonalban. Tomi közben lassan mellém ért, hiszen itt már volt hely egymás mellett repülni, és mivel Ő egy kicsit gyorsabb nálam, utolért. Csurogtunk lassan tovább Isaszeg irányába. Ekkorra már érezhető volt, hogy bírni fogjuk a hideget. Nulla fok volt a varióm szerint. Fel is voltunk öltözve rendesen, de a kritikus pont, az mindig a pilóta keze. Motoros repülésnél megvan az az előnyünk, hogy gyakran tudunk úgy repülni, hogy nem kell fognunk a fékeket, az ölünkbe tehetjük a kezeinket, így gyorsan helyreáll a vérkeringés, és felmelegszik az elfagyott kezünk.

Kissé megemelkedtünk, körülbelül 20-25 méterre, és jobbra fordulva átvágtunk az akácos erdő felett, át a gerincen, és a gerinc túloldalán “beestünk” a völgybe. Ez a reptéri gerinc mögött húzódó völgy a szeméttelep völgye. Ide alapjáraton pöfögő motorokkal ereszkedtünk le. Lent, a völgy alján a szél is kicsit gyengébb volt talán, haladtunk vagy 20-25 km/h-ás sebességgel. Amint leértünk a völgy aljára, megláttunk magunk alatt egy vaddisznó kondát. Két felnőtt és három fiatal malac futott alattunk, kényelmesen egy csapáson. Kicsit figyelgettük őket, majd egy ugrással átrepültünk egy nagy villanyvezetéket, ami keresztezte a völgyet. Már pár perccel előbb is éreztem egyszer füstszagot a levegőben, de akkor még nem láttam, hogy honnan jön a füst. Most azonban megláttam a völgy bal oldali részének a teteje felé a nagy tüzet. Vagy nyolc-tíz ember erdőt irtott fent, felettünk vagy 30-50 méterrel, és két nagy tűz is égett a hulladék fákból. Gondolom ők is fáztak, azért is raktak akkora tűzet. Tomi kicsit előttem repült ekkor, és Ő volt baloldalon, de már fordult is rá az erdei munkások csoportjára. Elrepült mellettük, integetett, azok néztek, és visszaintegettek. Tomi visszaesett a völgybe, én is elrepültem a munkások felett, ismét integetés, és én is beestem vissza a völgybe. Fél perccel a munkások után már ismét a fákat kerülgettem lent a völgy alján.

Egy perc múlva értem el a “híres” Isaszegi Vontatópálya elejét. Itt nagyon sokszor repültünk, még a hős időkben, autós vontatással. 1988-89-ben kezdtük azt a repülési formát, és a környéken ez a terület volt a legalkalmasabb nekünk. Sok élmény fűz ehhez a helyhez is. Itt pár méterrel a talaj felett repülve, mínusz 36 métert mutatott a varióm, ennyivel vagyunk lejjebb a repülőtér 218 méteres szintjénél. A vontatóvölgy végén sűrűsödtek a számomra emlékezetes helyek. Balra van az Isaszegi Lanka nevű oktató domb, ahol éveken át, sok-sok növendék gyakorolta a repülés alaplépéseit. Itt most megszűnt a repülési lehetőségünk, mert a domb alján lévő földet bekerítették egy nagy kerítéssel. Ezzel szemben, a szomszédos völgy túloldali lejtője az Isaszegi Meredek nevű kisdombunk. A Meredeket még ma is használjuk. Igazából a Meredeket nem is nagyon láttam, mert ismét nem repültünk magasabban 10-20 méternél. A két gyakorlódomb között, a repülési útvonalamtól talán 4-500 méterre, balra, a szántóföld tetején törtem el a gerincemet 1989. karácsonya előtti napon, tehát 14 éve és néhány napja. Milyen öreg vagyok. És milyen szerencsés vagyok, hogy ilyen öreg vagyok, ahhoz képest, hogy milyen dolgokat csináltam már eddig.

Hamarosan kiértünk a völgyből, vagyis kétoldalt szép lassan elolvadtak a dombok, megérkeztünk Isaszeg szélére. Mellettünk volt az Isaszegi tórendszer vége, az utolsó tavak, nádasok és nyaralók. Némelyiknek füstölt a kéménye, de a legtöbb téli álomba merültnek látszott. Röviden és bénán kommunikáltunk Tomival. Azt próbáltam elmondani Neki, hogy menjünk tovább, be Isaszeg fölé és úgy forduljunk majd vissza. Értette, vagy nem, jött utánam. Ekkor már emelkedőben voltunk, hiszen közeledtünk a lakott területhez. Megláttam, hogy az utolsó tó jegén egy gyerek csúszkál. Régóta tervezgettem, hogy ha befagynak a telepi tavak, odarepülök, és csúszok a lábammal a jégen, de azt gondoltam, hogy még nem elég vastag a jég. Reggel azt mondta a rádió, hogy a Balatonon egy centis a jég, és sportolásra alkalmatlan. Persze ezek a tavak sokkal kisebbek, és bent fekszenek a völgyben, sokkal jobban átfagyhattak. Ismét merülni kezdtem és irányba vettem a tavat. Láttam, hogy több gyerek is van, és egy felnőtt, de ő nem ment rá a jégre, csak a gyerekek. Lehet, hogy mégsem olyan vastag a jég? Tomi is kapcsolt. Rárepültünk a tóra. Először csak épphogy érintettem a lábammal, de nem hagytam ennyiben a dolgot. Újabb körből helyezkedtem rá, a kiszáradt fűzfák és nyárfák között fordulva, majd a nádas felett fél méterrel közelítettem a nyílt jégfelületet. Most már hosszabban csúsztam a lábammal a jégen, mielőtt gázt adtam volna, és kiemelkedtem volna a nádasból. Tomi is csinált még egy rácsapást, Ő is érte a jeget. Később azt mesélte, hogy nagy reccsenést hallott, amikor a jégre lépett, szerintem ez lehetetlen. Nem is hiszem, hogy reccsent volna, de ha reccsent is, nem hallhatta a motor és a fülvédő miatt. A fejében reccsenhetett valami. A csúszkáló gyerekeknek tetszett, integettek, mi meg kiemelkedtünk. Épp ekkor ment el a tó széle és a város szélső házai közötti töltésen a vonat. Az ablakában láttam egy-két csodálkozó arcot, nem számítottak rá, hogy lenézve a vonatablakból, repülő embereket fognak látni (szinte lejjebb a vonat magasságánál).

Felemelkedtünk, és Tomi hazafelé indult, de én még tovább mentem az Isaszegi Szabadságharcos emlékmű felé. Tomi ezt látva utánam fordult, és kissé távolabbról követett. Ekkor elrepültünk Kiszel Pisti épülő háza közelében is. Pistivel együtt ejtőernyőztünk, együtt autós vontattunk, aztán Tomival együtt volt kint Amerikában dolgozni. Kicsit Tomi előtt jött haza. Ejtőernyőzni kezdett, de hamar rájött, hogy a hazai ejtőernyőzés olyan gyatra szinten áll, hogy nem sok öröme lesz benne. Hamarosan rájött, hogy neki is a hátimotor lesz az az eszköz, amivel könnyen, és sokat fog tudni repülni. Meg is vette a felszerelését. Most itt építkezik valahol alattunk. Az építkezés sok energiáját leköti, de különben sem szeret hidegben repülni, ezért mostanában ritkábban tart velünk. A házak udvarán, több helyen is emberek álltak, és néztek felfelé. Integettünk nekik. Ahogy közeledtem a dombhoz, süllyedni kezdtem. Tudtam, hogy a domb lábánál egy nagy sík mező van, a házak és domb között. Erre ereszkedtem rá, egyenesen a beérkező irányból. Egy anyuka sétált a dombra vezető úton két kisgyerekével, és az emlékműnél is volt egy család. A falu szélén is többen mászkáltak, vagyis épp megálltak, és nézték a “csodát”. A mezőn csináltam egy touch and go-t, majd kiemelkedtem, és egy jobb fordulóval megsturcoltam az emlékművet a dombtetőn. Ez alatt Tomi is bohóckodott egy kicsit a házak felett.

Innen már tényleg hazafelé indultunk. Ismét emelkedtünk, és a Gödöllő felé szaladó út fölött csurogtunk hazafelé. Ekkorra egy kicsit beködösödött a levegő. Nem volt vészes, de 100 méteren már kicsit párás volt. Repültünk az út felett, egymástól nem messze, és visszaintettünk az utcáról integető embereknek. Ahogy elhagytuk a város szélét, elkezdtünk emelkedni. Most egy nagyobb lakatlan, erdős terület felett haladtunk, de már messziről látszottak a gépgyár épületeinek a körvonalai. Gondoltam, hogy megnézem, hogy mi a helyzet egy kicsit magasabban. Egyenletes, folyamatos emelkedéssel 240 méterre emelkedtem. Itt már rendesen felette voltam a kisebb-nagyobb felhőpamacsoknak, de azért átláttam rajtuk lefelé. Nagyobb magasságban újabb felhőrétegek voltak, tehát a napsütés olyan nagyon nem tört rám, de nagyon sejtelmes volt a táj a vékony felhőkön keresztül. Ebben a magasságban a szél is alaposan megerősödött. Most hazafelé már kissé oldalas hátszélben repültünk, és jó gyorsan haladtunk. A varióm memóriája 66 km/h-ás sebességet jegyzett meg maximumnak, és a gyorsítóm nem is volt felszerelve (GPS-es variót használok, tehát ez az érték a valódi, földhöz viszonyított sebesség).

Ismét kellemes emlékek jutottak eszembe. A vékony felhőkön keresztül a Telepet (Kisállat Tenyésztő és Kutató Intézet) láttam elsuhanni magam alatt. A Nagymama háza. Itt, ezen a területen töltöttem a gyerekkorom nagy részét. Jó dolgom volt, azt hiszem, ezt nem is kell nagyon mesélni. Pillanatok alatt átrepültünk a befagyott tavak felett, majd a “parasztok földje” következett, ahol gyerekkoromban annyiszor sétáltunk. Leggyakrabban a reptérre mentünk ezeken a földeken keresztül. Ekkor már ölbe tett kézzel melengettem a kezeimet és alapjáraton süllyedve, traverzálva csúsztam a reptér felé. Csak nézelődtem. Itt minden földutat, minden erdőcsoportot ismerek. A reptér elejénél, a bigyópálya előtt Tomi, aki közben ismét megelőzött egy kicsit, előttem körözve süllyesztett. Én is ereszkedtem lefelé, “végsiklás”, és megérkeztünk. A varió 51 perces repült időt mutatott, 41 percnél még Isaszeg szélénél jártunk. Arra gondoltam, hogy elmúlatom még itt helyben azt a tíz percet, legyen meg az egy óra repült idő. Pár méter magasan, kötelékben, hátszélben tűztünk a reptér felett a reptér másik vége irányában. Körözgetünk még egy kicsit a Lajos tanyája melletti mezőn, majd Tomi után egy perccel én is leszálltam. Egy órát repültem. Szép, emlékezetes repülés volt.