A 31. mentőernyőnyitásom tanulságai

Írta: Fotó:

Szabó Péter (1999.) Szabó Péter Szabóné Koleszár Edina

Ezt a történetet azért gondoltam fontosnak a nyilvánosság elé tárni, mert komoly vészhelyzetek korrekt, részletes leírásával ritkán találkozhat az átlagos pilóta (a mesélések szintjén terjedő történetek általában a horrorra helyezik a hangsúlyt a tanulságok helyett); ebben a történetben pedig – meglátásom szerint – vannak tanulságok, melyeket érdemes végiggondolni. Magamat meglehetősen gyakorlott, jól felkészült pilótának tartom: 15 éve repülök, több mint 800 ejtőernyős ugrás és közel 300 óra siklóernyős repülés van mögöttem¹, sőt bizonyos okok miatt 29 gyakorló mentőernyő nyitásom (és egy “félig” éles) is volt az esemény idejéig, ami nem általános a siklóernyősök között. Tehát elméletileg nem sok újdonsággal találkozhattam, ennek ellenére azt kell mondanom, hogy nagyrészt a sorozatos(!) szerencsémnek volt köszönhető, hogy nem súlyos sérülésekkel úsztam meg ezt a kalandot, hanem csak néhány kisebb sebesüléssel. Sorozatos szerencsére pedig csak ritkán számíthat az ember. Minden siklóernyős pilótának le kellene ülnie egyszer és alaposan végiggondolnia, milyen események kockázatával kell számolnia, vállalja-e ezeket, és felkészült-e az ilyen helyzetek kezelésére, mind a felszerelése, mind az elméleti-, gyakorlati felkészültsége szempontjából? Azért írok, hogy ne a saját lezuhanásuk után tegyék ezt a pilóták. Ennek az eseményleírásnak az olvasgatása jó lehetőséget ad erre a végiggondolásra. Megpróbálom az eseményeket pontosan, őszintén leírni, természetesen azért ez is egy szubjektív beszámoló.

Előzmények

Pilóta képzettsége:

Mint az előbb már leírtam, gyakorlott pilótának tartom magam. Gyakorlatom van termikben és turbulens viszonyok közötti repülésben is. Az ernyőmet is ismerem (ha nem is teljesen!), ezzel az ernyővel 1 éve repülök, 1998-ban 100 felszállást és 36.5 óra időt repültem. 1999-ben itthon 4 órát repültem vele, kint (Bassanoban) az esemény előtt 13,5 órát (tehát ez összesen 54 óra). Gyakorlott vagyok a “B” elemekben, és van tapasztalatom a “C” manővereket illetően is. Mint említettem, az átlagosnál jóval nagyobb gyakorlattal rendelkezem a mentőernyő használatát illetően. A jelentős ejtőernyős múltam miatt az sem újdonság, ha egy kicsit felgyorsulnak az események.

Ernyő:

Az ernyőm egy FreeX Spark M, DHV 2-3, ACPUL Performance, tehát egy kezelést igénylő, verseny kategóriás ernyő. Az ernyő diagonálcellás, tehát nagy nyomású. Nehezen csukódik, erős turbulenciában is nyitva tartható, ha csukódik (vagy szándékos csukás esetén) könnyen, gyorsan visszanyílik. Ha merülőspirálba kerül, keményen viselkedik, csukódás esetén gyorsan belemegy, és nagy merülő illetve kerületi sebességgel, valamint nagy centrifugális erővel pörög. A kihozatal aktív beavatkozást igényel. Információim szerint (melyek a gyártótól származnak) több halálos baleset is történt ezzel a típussal merülőspirálból.

Idézek néhány részletet az ernyő kézikönyvéből:
“A mentőernyő: A siklóernyők biztonságos üzemeltetéséhez szükséges egy megfelelő mentőernyő is, még akkor is, ha az ernyő meghibásodásának veszélye elhanyagolhatónak tekinthető. A megfelelő méretű mentőernyő kiválasztásánál nagy gondossággal járj el.
Meredek spirál: Figyelem: A Spark spirálban nagyon magas sebességi értékeket (20 m/s fölötti süllyedés is elérhető) és nagy túlterhelést ér el. Csak fokozatosan próbáljuk meg elérni ezeket az értékeket! Figyelem: A túlságosan meghúzott, magas felfüggesztésű kereszthevederek esetenként nagy merülés melletti stabil spirált eredményezhetnek, amely viszont ellenfékezéssel szintén gyorsan megállítható.
Biztonsági tanácsok: A biztonsági óvintézkedések figyelmen kívül hagyása életveszélyes. Ez különösen érvényes a következő esetekben:
– A kiképzésed nem felel meg a kiképzési irányelveknek, és nem tettél megfelelő vizsgát,
– Ha képességed nem felel meg az adott ernyő kategóriának,
– Ha nem megfelelő és bevizsgált beülőt illetve mentőernyőt használsz,
– Ha nem veszed figyelembe a kézikönyvben leírtakat, stb…
/Szabóné Koleszár Edina fordítása alapján/

Mentőernyő:

A mentőernyőm egy 36 m2-es, kísérleti mentőernyő (PLM X-4). Az eset szempontjából lényeges körülmény a mentőernyő (a kísérleti üzemből adódó) “olajozott” működése, vagyis az, hogy a rendszeres gyakorló nyitások során a rendszer kiforrt, minden része nagy biztonsággal, a követelmények szerint működő. A mentőernyők tanulmányozásával és ennek a típusnak a fejlesztésével évek óta foglalkozom, ezért a mentőernyőm egyes szerkezeti elemei mind optimális kialakításúak. Az ernyő a speciális szerkezete miatt különösen rövid nyílási idővel rendelkezik.

A repülés körülményei

Olaszország, Bassano, siklóernyős paradicsom, magas hegyi körülmények, tavaszi, intenzív termikes időjárással. A starthely szintkülönbsége a leszállóhoz 750 méter. A hegy egy lepusztult röghegység, a síkságból átmenet nélkül kiemelkedő, meredek, fás fallal kezdődik, majd a felső része viszonylag lankás, mezőket, egy-egy házat, facsoportokat tartalmazó emelkedőben folytatódik egészen a messze levő havas csúcsig (kb. 1700 méter). Mindez egy vonulat, a starthelytől balra (sziklás meredek dűznikkel tarkítva) kb. 6 km, jobbra egy nagy sziklás völgy után egy az előző vonulatra merőleges vonulat (a nagy, sík folyóvölgyig kb. 3 km) a jól berepülhető rész. Az idő 12.30 – 13.30 körül kezd igazán élni, addig csak lecsúszások voltak lehetségesek. Mi általában 13-14 óra körül szálltunk föl a “durva” időben. Szinte nem volt két egyforma nap, mindenféle termikkel találkozhatott az ember, 0.5-östől a 6-7 fölöttiig, nyugodtakkal és dobálóssal egyaránt. Az idő este 18-19 óráig élt.

Közvetlen előzmények: Siklóernyős táborunk első három napján a jó körülmények hatására 13,5 órát repültem, termikes körülmények között. Az ilyen intenzitású repülés komoly fizikai terhelésnek bizonyult. Hazai körülmények között nem vagyunk hozzászokva az ilyen “megpróbáltatásokhoz”. A karjaimon éreztem az állandó tekerés miatti, halmozódó fáradást. (Egyre kevesebb levegőben töltött idő után kellett ahhoz a módszerhez folyamodnom, hogy a lehúzott féket a hevederhez fogom a kezemmel.) Ehhez az is hozzájárulhatott, hogy a fékem beállítása miatt nem a fogantyút fogom, hanem a fogantyú fölött lévő karikát, ami folyamatos szorítást igényel. Ez alatt a 13 óra repülés alatt (a legdurvább időkben is repülve) mindössze egyetlen féloldalas csukódásom volt, amely a megfogás hatására szinte magától visszanyílt.

Az eset

A tábor negyedik napján egy a térségben zajló sárkányrepülő verseny miatt 11-14 óra között starttilalmat hirdettek. Úgy döntöttünk, hogy felszállunk 11 óra előtt, lecsúszunk és visszaérünk a 14 órás startnyitásra. A starthelytől kissé balra levő sziklafalat már reggel óta sütötte a nap, ott egy ügyes helyi tandempilóta már hosszabb ideje küzdött. Elstartoltam, a szűk reggeli termikek csak a sziklás, napsütötte helyen dolgoztak. A starthely melletti nagy dűzni napsütötte oldala kicsinek bizonyult az egyre startoló ernyők számára, és kiemelkedni nem tudtam, ezért egy előbb startolt ernyő repülésének megfigyeléséből szerzett információim alapján átrepültem a dűzni másik oldalára. Ott sikerült kitekernem egy kissé jobban. Ekkor láttam, hogy a starthely alatti, előtti oldal felett (mezők stb.) jól emelkednek páran. A magasságom elegendő volt az úthoz, ezért visszarepültem a dűzni előtt a starthely előtti mezők fölé. Starthelyszint alá besüllyedve vadásztam a termikekre a meredek fal, és a lankás rész találkozása felett (a meredeket sütötte a Nap jó szögben, onnan jöttek a termikek).

Itt történt az, hogy egy erős termiket kaptam, és lecsukódott a jobb fél oldalam. A magasságom kb. 100-120 méter lehetett (talaj fölött), mert a starthely alatt 145 méteren értem földet, és startszint alatt kezdődött az eset. Akik fentről látták a csukódást, később elmondták, hogy az ernyő két fele hátrahanyatlott, mintha fullstallra készülne, majd hirtelen eltűnt a fele. Gyanítom, hogy az ép felem emelésben lehetett, és ezért is, meg a nagy csukódást követő alálendülés miatt is az ernyő rendkívül gyorsan spirálba került. A lepördülést meg akartam fogni, de a kinyíló leomlott kupola oldal vége beakadt a zsinórok közé, így nem tudott teljesen kinyílni. Pillanatok alatt olyan spirálban voltam, hogy nem tudtam lehúzni a külső oldali fékeket a nagy terhelés miatt. (Itt játszhatott némileg szerepet a karjaim fáradtsága is, de valószínű, hogy kipihentem sem tudtam volna húzni a fékeket.) A starthelyről figyelők közül sokan azt hitték, hogy szándékosan kezdtem spirálozni, és nem tudom kivenni belőle.

Érdekes pszichológiai momentum, hogy a jelentős ejtőernyős múltam ellenére is teljesen elvesztettem a magasságtudatomat. Magasság ellenőrzésre pedig nem volt idő. Beindult bennem egy teljesen automatikus vészhelyzet elhárító folyamat. Ez a folyamat négy lépésből állónak bizonyult. Elsőként automatikusan azt reagáltam, amit bármely rendesen kiképzett siklóernyős pilóta tenne: megfogni a lepördülést, lefékezni, és kivenni az ernyőt a spirálból. Miután nem bírtam a féket megmozdítani (másnap éreztem a bal karomban az izmok meghúzódását, tehát biztos, hogy rendesen odahúztam neki), második lépésként azt gondoltam: merülőspirálban vagyok, amit nem tudok megállítani, tehát teljes átesésbe kell vinnem az ernyőt. Ez nagyobb magasságban még jó gondolat is lehet, de ilyen alacsonyan hibás döntés volt. Persze a fékeket továbbra sem tudtam megmozdítani (szerencsére?). Ezután harmadik lépésként felmerült bennem a “B” zsinóros csukás ötlete is (ami így utólag persze ismét enyhén szólva rossz ötlet, mert biztos, hogy a “B” hevedereket sem tudtam volna meghúzni), de azt gyorsan felmértem, hogy a “B” hevederek “kiválogatására” már nem lesz időm (az azért bennem volt, hogy nem vagyok magasan!). Miután elfogytak az ötleteim a normális repülési helyzet visszaállítására, tudtam, hogy a mentőernyő jön (mint “kézifék”), ekkor már kezdtem érezni a centrifugális erő növekedését a fejemen és a kezeimen, eszembe ötlött, hogy addig kell mentőernyőt nyitnom, amíg nem lesz túl nagy a terhelés, mert esetleg már nem bírom felemelni a kezeimet. Természetesen mindez villámgyorsan zajlott le, talán néhány másodperc alatt. Sem az időt, sem a fordulatok számát megbecsülni nem tudom, valószínűleg az időtorzulás áldozata lettem. Kb. 4-5 fordulatot tehettem meg (külső megfigyelők elbeszélése alapján), és kb. 5-6 másodperc telt el a csukódástól a mentőernyőnyitásig.

A mentőernyő fogantyúra néztem (jó nagy fogantyút csináltattam magamnak, ami egy műanyag betéttel van ellátva, így jól eláll a beülőtől), megfogtam, kihúztam a tüskét, és elengedtem a kiszabaduló konténert. Azt tisztán tudtam, hogy dobnom nem kell a konténert, mert a nagy centrifugális erő ki fogja lőni úgy is. A mentőernyő becslésem szerint kb. 20-25 méteren, robbanásszerűen nyílt (a kerületi sebességem már legalább 60-70 km/h lehetett), a starthelyen és a levegőben is hallották a durranást, a nyílás robbanásszerű hangját. A spirál azonnal megszűnt, de egyből egy nagy “V” állásban volt a két ernyő. A sebesség is megőrződött valamennyire, mert a főernyő elég nagy erővel dolgozott. Ránéztem a hevederekre (tudtam, hogy össze kell csuknom a főernyőt, mert nagy lesz a süllyedési sebességem), de reménytelennek tűnt a “B” hevederek kiválasztása, megfogása, és meghúzása a rendelkezésemre álló idő alatt (2-3 másodperc). Ekkor a háttérben (az előttem levő főernyő kupola mögött, alatt) bevillantak a fák (a hegy felé néztem, tehát ott magasabban voltak a fák), beugrott, hogy most valami földetérésféle fog következni, amire figyelni kellene. Lenéztem magam alá, és kb. 2 méterre megláttam egy fenyőfa hegyét, ami a következő pillanatban már a számban volt.

Ez a fenyőfa nem a hagyományos, örökzöld fajtából való volt, hanem most rügyezett, kicsi, piros virágszerű dolgok is voltak rajta. Az ágai pattanva törtek, mint talán a fűzfa. Nagyon jól tompított, amint végigdaráltam. Ez a fa egy másikkal együtt, kettesben állt egy tisztáson. A főernyő előttem volt, a mentőernyő mögöttem, a tisztás füvén, és én középen. Pont a fa hegyét kaptam el. Nem értem földet, kb. 1-1.5 méteren lógtam a fán. Szerencsém volt. Ha 100 méterrel lejjebb érek földet, a meredek oldal sűrű fenyvesébe kerülök; ha 50 méterrel feljebb, sűrű és magas lombos (de lomb nélküli) fák közé; ha nem pont erre a fára, akkor egy erősen lejtő füves domboldalra, ami a süllyedési sebességem mellett valószínűleg lábsérülést okozott volna.

Utójáték

A fa törzsébe kapaszkodva tehermentesíttettem magam, kicsatoltam, és lemásztam. Amint lemásztam, megjelent egy fiatal férfi, kiránduló lehetett, jött segíteni (jött a vérszagra), miután megnyugtattam, hogy semmi bajom (és látta, hogy kevés a vér), elment. Utána viszonylag könnyen levettem mindkét ernyőmet (mint mondtam, a fa oldalán voltak), a tisztáson ki is pucoltam a gallyakat a kupolából. A konténerem kb. 20 méterre volt a felső erdő szélső fájára felakadva (nem volt ideje messzire elkóvályogni), hála a hosszú jelző farkának könnyen lehúztam azt is a fáról. Közben persze már fölém repültek társaim, akiknek mondtam, hogy nincs gond (meg látták is, hogy mozgok). A feleségem, látva az esetet, visszaszállt a starthelyre és lerohant hozzám (egy kis darabig autóval, majd gyalog), a levegőből irányították, hogy merre vagyok. Jól esett egy kis vigasztalás mindkettőknek. (Neki sem volt kellemes a látvány, meg a bizonytalanság, hogy mi van velem. A társaim közül is többen leszálltak az esetet látva, “elgondolkodni”.) Edina segítségével ott a tisztáson be is hajtottam mindkét ernyőt.

Megijedni igazából nem volt időm, utána pedig már láttam, hogy nincs gond (a szám vérzett csak egy kicsit), sem én, sem a felszerelés nem sérült komolyabban. Kupacba raktam a letört gallyakat, fotóztunk, mintát vettem a fáról, összepakoltunk és felmentünk vissza a starthelyre. Közben több embernek is volt fölöttem csukódása, hallottam a csattanásokat, ahogy visszanyílt az ernyőjük. Pakolás közben megcsodáltuk a sárkányos verseny 60-70 résztvevőjét, amint falkában tekertek, és óriási kötelékben repültek ki fordulópontot fotózni. Lenyűgöző látvány volt.

Azt mondják, ha ledobja a ló az embert, nem szabad úgy hazamennie a rossz emlékkel, mert félni fog. Ezért (meg azért, mert fel sem merült bennem, hogy bármilyen komoly “törést” okozhat az eset bennem) néhány órát pihentem, majd miután kissé nyugodtabbnak látszott az idő, levegőbe parancsoltam magam. Nem volt nyugodt az idő. Gyenge termikek voltak, dobálósak és sokan tekertek bennük, mint általában mindig. Féltem. Mindig arra gondoltam: ha most nyitnék mentőernyőt, beesnék a sziklák közé, stb. Voltak ott olyan sziklafalak is, ahová ha felakadtam volna (mentőernyővel), helikopteres, hegymászós akcióval lehetett volna csak leszedni. (Egyébként a mentőhelikopter és a mentőautók gyakran jártak a páciensekért; ahol több száz ember repül, mindig történik valami.) Tehát nem volt egy kellemes repülés, de kényszerítettem magamat, hogy legalább az egy órát meg kell repülnöm. Ezután kisiklottam a leszálló fölé (kb. 600 méteren) és végigcsináltam a teljes “B” gyakorlatsort. A kritikus oldali féloldali csukást 3-4-szer is megismételtem és éreztem, hogy mennyire igényli az átterhelést az ép oldalra, amit az eset során nem tudtam megtenni. Én általában (főleg dobálós időben) meghúzott diagonálhevederekkel repülök, ami rontja egy esetleges spirálból való kivétel esélyeit. A leszálló felett 180 méteren megfogtam még egy gyenge kis síkvidéki termiket, és a feleségemmel ketten szépen kitekertük 500-ig, majd leszálltunk. A lezuhanásig 23 percet repültem, ez a levezető repülés 1 óra 30 perc volt.

Tanulságok

– Ha DHV 3-as (2-3-as!) ernyővel repül az ember, számoljon olyan helyzetekkel, amit csak mentőernyővel tud megoldani. Gondoljuk meg, hogy feltétlenül szükségünk van-e olyan kategóriájú ernyőre, mint amivel repülünk, főleg ha 3-as is szerepel benne! Ha igen, alkalmasak vagyunk-e a kezelésére, ismerjük-e az ernyőnket, ismerjük-e magunkat, és fogjuk-e tudni használni a mentőernyőnket, ha eljön az igazság pillanata?

– Ha egy gyors ernyő szárnyvége beakad a zsinórok közé (féloldalas csukódás után) és az ernyő spirálozni kezd, nem sok esély van a megállítására. (Ebben nálam sokkal tapasztaltabbak is megerősítettek!)

– A belém rögzült vészhelyzeti cselekvési sorrendet akkor is végigcsináltam volna, ha 50 méterrel lejjebb történik az eset, avval a különbséggel, hogy még a mentőernyőnyitás előtt becsapódtam volna. Alacsony rendellenességeknél (150 méter alatt) nagyon gyorsan fel kell mérni a helyzetet, és nem érdemes nagyon hosszan próbálkozni a főernyő rendbehozatalával. Persze éppolyan veszélyes lehet a túl korai mentőernyőnyitás is. Mindig sokkal biztonságosabb, ha a főernyőt tudjuk ismét működésbe hozni. A pilótának egy képzeletbeli vonalat kell húznia kb. 100 méteren, és mindig a tudatában kell lennie, hogy alatta, vagy felette van-e.

– A mentőernyőnyitással még közel sincs megoldva a helyzet, a “V”-be állt ernyők igen nagy merülősebességgel jöhetnek lefelé. Felmerült bennem egy a “B” szemekre szerelendő piros heveder fogantyú ötlete, ami a “B” zsinóros átesésnél és a mentőernyőnyitás utáni összeomlasztásnál is segíthet. (Ha a hevederek össze vannak tekeredve, még így sem lehet megoldani!) Megoldás lehet továbbá a zsinórvágó használata is (ami nálam mindig van, de most természetesen nem volt idő a használatára), amivel leválaszthatjuk a főernyőt, ha nem tudjuk azt összecsukni. Ez azonban a felszerelés károsodásával jár. Én azt hiszem, egy harmadik megoldást választok, ami talán a leggyorsabb és legegyszerűbb (nem én találtam ki, egy híres magyar pilótától loptam az ötletet), és lehet, hogy kicsit furcsán is fog hangzani. Beszerzek még egy mentőernyőt és két mentőernyővel fogok repülni. (Ez azért még kísérletezést igényel.) Fontos dolog a “V” -be állás szempontjából a mentőernyő mérete is, minél kisebb a mentőernyő, annál inkább kellemetlen lehet a “V” -be állás, de ez már egy külön történet! A legjobb megoldás az lenne, ha a mentőernyő a nyílásakor automatikusan behúzná a két “B” hevedert, de ez bonyolítaná a felszerelést.

– Azt hiszem, ha hagyományos körkupolás mentőernyőm lett volna, nem lett volna elég magasság a belobbanáshoz, a kísérleti mentőernyőm már meghálálta a belefektetett energiát!

– Szintén nem lett volna időm a mentőernyőnyitó fogantyú keresgélésére, vagy az “összenőtt” tépőzárakkal való küzdésre. Egy ilyen határhelyzetben másodperceken múlhat a kimenetel. Nem volt hiábavaló a sok gyakorló nyitás sem.

– Javaslom mindenkinek, hogy (főleg külföldi út során) hordjon magával tartalék mentőernyő konténert, mert annak elveszése elronthatja a további szórakozását.

– Ne felejtsük el, hogy a féloldalas csukódás a leggyakoribb csukódásunk, és ha nem megfelelően kezeljük, bele lehet halni!

Zárszó

Remélem, hogy mindenki talál hasznos részleteket az írásomban. Gondolkozzatok el, vonjatok le magatoknak hasznos tanulságokat. Ne felejtsük el, hogy egy-egy repülőesemény súlyossága sohasem a kimenetelétől függ. Igen apró dolgokon múlhat a fatális kimenetel, vagy a sérülésmentes földetérés közti óriási különbség. Kívánok mindenkinek sok balesetmentes repülést.

1Az írás 1999-ben készült